A hónap verse 2018. szeptember - Fekete István: Nyár végén

Fekete István: Nyár végén

Az árokparton elnyűtt gyalogút,
és az erdőkben augusztus seper;
a domboldalon avult fű lapul,
s némán búvik a csattogó eper.

A patak szélén sárga liliom,
virágán kopott, fényes poszméhek,
a buzogány a víz tükrét nézi,
s a mélyben magasságát az égnek.

S alkony ha jön, a nád alig zendül,
barna szántásba dől már a határ,
kökénybokorban üres fészek,
és a bokrok alatt alszik a Nyár.

Fekete István Jókai Mór mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. Ennek egyik fő oka, hogy műveiben utánozhatatlan megjelenítő erővel ábrázolja a természetet, s életre kelti a mindnyájunk lelkében elrejtve élő vágyat, amikor a természet közelségében élő embert tekinti értékesnek és tisztának.
Fekete István kiskamaszkorától egészen a haláláig verselt, mégsem tartotta magát költőnek. Időről időre azonban rímes formákban is hangot adott mindannak, ami íróként leginkább foglalkoztatta. Verseinek a hangulatfestés, a tájleírás és a vizualitás a legfőbb jellemzőik. Rendszerint a természet valamely jelensége vagy látványa inspirálta őket, kifejezőjeként a nyugalmas élet, a csendes elmúlás és a békesség utáni vágyakozásnak. A részletek rendkívül fontosak, amit ábrázol, többnyire valóságos, és nem költői képek, így az olvasó szinte észrevétlenül azonosulni képes a szerző hol elégikus, hol pedig rezignált hangulatával. Költeményeinek java vallomás. Egy érzékeny és sebezhető személyiség megannyi leplezetlen kitárulkozása, figyelemre méltó illusztrációjaként egy jelentős életműnek. Költészetében szintén mesterét, a rajongva tisztelt Gárdonyi Gézát követte, és ahogyan a prózában, a költészetben ugyancsak szorosan a nyomában járt, sőt, túl is lépett rajta, abba az irányba, amerre Ápriliy Lajos elindult.